A következő fejezet Lakásavató címmel érkezne, viszont nagyon kifogytam az ihletekből. Ezért szeretném szavazásra bocsátani, hogy tartalmilag mi szerepeljen benne és így, ha tudom, ti mit olvasnátok szívesen, talán könnyebben megírom, mert most nagyon elakadtam. Szóval itt lenne a két alternatíva, arra szavazzatok, amelyiket szívesen olvasnátok:

Mit szólsz hozzá?

A nagy beszélgetések után nem is akarták vesztegetni az időt. Másnap el is mentek egy ingatlanközvetítő irodába, mely a város egyik magas, tekintélyt parancsoló épületében helyezkedett el. A falak kívülről inkább adták egy ódon kastély kinézetét, mint egy korabeli helyiségét, de ez még csak szimpatikusabbá tette az épület szellemét. A boltíves ajtón belépve, egy hatalmas, bálterem hatású helyiség tárult eléjük, melynek falai kör alakba fonták körbe a bent lévőket. Tetejét egy ijesztően magasan elhelyezkedő kupola fedte, melynek csúcsát egy gyönyörű, gyertya alakú égőkkel felszerelt antik csillár díszítette. Ahogy beljebb haladtak, láthatták a körben, a fal mentén elhelyezkedő pultokat, melyek mind az ügyfelek igényeit voltak hivatottak kiszolgálni. odaléptek a velük szemben lévőhöz és ott kifejezték igényüket.
- Persze, számtalan, számukra megfelelő lakásból válogathatnak. Esetleg megtennék, hogy a délután folyamán visszajönnek? Addigra leszűkítem a keresést azokra, amelyek érdekelhetik önöket és, amit lehet, a mai nap folyamán, meg is mutatom. – a pult mögött ülő férfi, nemi beállítottság szempontjából, jól láthatóan letért a megszokott, előre kitaposott útról, de ettől csak még nagyobb bizalmat keltett bennük afelől, hogy megbízhatnak benne. Úgy tettek, ahogy javasolta és a déli órák után ismét visszamentek az irodába, ahol a férfi már egy adag paksamétával a hóna alatt várta őket.
- Á, remek. Autóval jöttek. Akkor én megyek elől, maguk csak kövessenek. – mindenki beszállt az autóba, majd a rövidke karaván elindult és néhány perc alatt meg is érkeztek az első címre.
- A környék tetszik. – jegyezte meg Hanna olyan halkan, hogy azt csak Aaron hallhassa, hiszen nem akart előre túl lelkesnek tűnni.
- Igen, ez egy szép környék. – a lány hangja ezek szerint nem volt elég halk, ahhoz, hogy az üzletkötő figyelmét elkerülje – Maguk az első pillanattól kezdve szimpatikusak nekem, így talán még jobban kiválogattam a lehetőségeket. Egyébként sem vinném semmilyen rosszhírű környékre ügyfeleimet. – mosolygott.
A társasház vaskapuját átlépve egy tiszta és ürességtől visszhangzó gang következett. A lakások három emeleten át, körkörös alakban magasodta feléjük.
- Kövessenek. – utasította őket és elindult a szemközti lépcsőn felfelé, egészen a második szintig. A keskeny, mégis stabil lépcsőt, a tér közepe felé nyúlva kovácsoltvas korlát szegélyezte. – itt is volnánk. – fordította el a kulcsot a zárban. A házba belépve tapasztaltak után, reményekkel fűtve léptek be a lakásba, ami viszont már első, sőt sokadik látásra sem érte el azt a szintet, melyet a körülötte emelkedő épület engedett remélni. Már az első percekben eldöntötték magukban, hogy ez biztosan nem a megfelelő, de hogy segítőjüket ne sértsék meg, végignézték a lakást.
- Hogy tetszik? – kérdezte a férfi, miután körbevezette őket a helyen.
- Nem szeretnénk rögtön az első után dönteni. Majd, ha többet is megnéztünk, alkotunk véleményt, amennyiben nem gond.
- Látom, rutinos vásárlók.
- Mondhatjuk úgy is. – próbálták ennek látszatát is tartani, hogy még csak véletlenül se lehessenek csalás áldozatai. A nap folyamán összesen 10 lakást néztek meg, melyeket végig járva, egyre jobban vesztették el reményeiket. Akadtak barátságos, családias helyek, de még sem keltett bennük egyik sem olyan érzést, ami a döntés mellett ösztönözte volna őket.
- Sajnálom, hogy nem sikerült megtalálnunk a megfelelőt, de nem szabad elcsüggedniük. Holnapra összeszedek még néhány címet és, ha még van elég kitartásuk, megnézhetjük azokat is.
- Ez remekül hangzik. Akkor holnap az irodában.
Hazaérve mindenki megrohamozta őket kérdéseivel, de ők csak csüggedten könyvelték el a nap eredménytelenségét.
- Róma sem egy nap alatt épült fel. – próbálta biztatni őket Emily.
- Próbálunk nem elcsüggedni, de azért mégis nyomasztóan hat, ha egész nap ezután járkálunk és egyik sem megfelelő. – ecsetelte Hanna – Most viszont megyek, felhívom Julie-t. Már reggel keresett, de nem értem rá. – már előre félt, hogy barátnője számon kéri majd, hogy miért nem vette fel a telefont. Nem is kellett csalódnia, de Hanna nem akarta ezt telefonon keresztül közölni vele, így inkább áthívta magukhoz.
- Vársz valakit? – kiabált fel az emeletre Aaron, mikor meghallotta a csengő hangját.
- Igen, valószínűleg Julie lesz az. – felelte, miközben már futott lefelé a lépcsőn, majd kinyitotta az ajtót.
- Nos, mi olyan fontos, hogy telefonon nem lehet megbeszélni? – kérdezte a dolgok közepébe vágva és a hangjában rejlő izgalommal.
- Neked is, szia. – felelte a lány, válaszként, barátnője lerohanására. – Menjünk fel és mindent elmondunk. – már Aaron is indult volna utánuk, hogy ne kelljen egyedül elmondania Hannanak a dolgot, de az csak tekintetével és fejének biccentésével jelezte, hogy jobb, ha először egyedül maradnak. Körülbelül fél óra telt el, amit a fiú a nappaliban ülve, olvasgatással töltött, mikor a lányok kiabáltak az emeletről.
- Mi ez a kiabálás? – kérdezte Ethan – Arra játszotok, hogy örüljek, ha elmentek innen? – Aaronnel egymásra mosolyogtak és a fiú elindult felfelé. Mikor belépett, épp Julie tette fel ártatlannak tűnő, de később annál több jelentőséggel bíró kérdését.
- És találtatok már lakást is?
- Nem, még csak ma álltunk neki keresni. – felelte Aaron.
- Remek. – lelkendezett, mire mindketten furcsán néztek rá, így gyorsan folytatta is – Miért nem szóltál előbb? – szegezte a kérdést Hannanak – Tudod, hogy apu ingatlanközvetítőként dolgozik.
- Ez ki is ment a fejemből.
- Na, látod, milyen jó, hogy vagyok. Szóval, pont a minap mesélte, hogy egy új kiadó lakást jelentettek be hozzájuk. Sürgősen ki is akarják adni. Rögtön azt gondolta, hogy biztos azért, mert van vele valami gond, de megnézte és pozitívan csalódott. Nemhogy hibája lenne, inkább el nem tudja képzelni, valaki miért cserélne le egy ilyen lakást. Ráadásul – én nem értem hogyan -, de tulajdonképpen a cég tulajdonába helyezték, így nekik már semmi közük hozzá.
- Most, ezt kicsit érthetőbben. – sürgette barátnőjét a lány, mikor már azt sem tudta, hogy negatív vagy pozitív dolgokat közöl-e vele.
- A lényeg az, hogy, ha holnap megnézitek, azonnal a tiétek lehet, ráadásul apun múlik az egész bérleti díjas dolog is, vele pedig biztosan meg tudtok egyezni valami baráti árban.
- Ez remek lenne, de még ne kiabáljuk el. – pillantott Aaronre, aki szintén helyeslően bólintott.
- Másnap minden úgy ment, ahogy azt Julie elővezette és meg is nézhették a lakást. Egy csendes, belvárosi házban feküdt, melynek ablakai a közeli parkra nyíltak. A környék bizalmat keltett bennük, már csak maga a lakás volt vissza. Ez is a második emeleten terült el, csakúgy, mint az első, amit megnéztek. Belépve az épületbe, csak egy keskeny lépcsőház vezetett fel a lakásokhoz.
- Itt is vagyunk. Készen álltok? – kérdezte Julie édesapja, Byron.
- Persze. – mondták egyöntetűen, majd be is léptek. Az ajtó kinyílott és először egy újabb, keskeny előszoba következett. Ahogy beljebb léptek pontosan a bejárattal szemben egy hálószobához értek. Annak két oldalán pedig újabb szobák. Balra egy nappali, jobbra pedig egy szoba és a konyha. A fürdő még az előszobában helyezkedett el. Végigjárták a helyet és szinte tátott szájjal fedezték fel minden egyes négyzetcentiméterét. A nappaliból kilépve, egy erkély magasodott a járda felé, melyről teljes kilátás nyílt, arra a bizonyos parkra mellettük.
- Nos, mit szóltok?
- Ez fantasztikus. Azt hiszem ez lesz a tökéletes. – mondta Aaron, szavai pedig elhamarkodottnak tűnhettek, eddigi visszafogott viselkedéséhez a lakásválasztással kapcsolatban. Ez is csak jobban hangsúlyozta a hely varázsát.
- Akkor azt hiszem, beszélhetünk a piszkos anyagiakról is. – majd leültek a nappaliban lévő asztalhoz. – Mennyit tudtok áldozni rá havonta?
- Ezt hogy érti? Az ár a rezsin és a többin múlik nem?
- De, természetesen, viszont ez esetben több befolyásoló tényező is van. Egy részről, a cégnek nem létszükséglete, hogy a csillagos eget kérje el érte, másrészt pedig mégiscsak a lányom legjobb barátnője vagy. – nézett Hannara – Már pelenkás korod óta ismerlek, olyan vagy, mint a második lányom. Szeretnék nektek segíteni. – ennyi kedvességre még Hanna sem számított, de aztán megegyeztek egy olyan árban, ami mindegyik félnek megfelelt. A lány nem akarta kihasználni a feltétlen ajánlatot, így reálisan megegyeztek.
- Akkor itt írjátok alá! – dugta is orruk alá a szerződést, majd egy cseppnyi habozás és a szobában való körbetekintés után alá is írták – Gratulálok! – fogott kezet mindkettejükkel – Mostantól boldog lakás „tulajdonosok” vagytok. Sok sikert, és ha valami gond akad, csak nekem szóljatok. Itt is vannak a kulcsok. – nyújtotta azokat Aaron kezébe, aki miután elvette, néhány pillanatig még ízlelgetve méregette.
 

Mit szólsz hozzá?

- Beszélhetnénk ismét? – kezdte Hanna, miután összeszedte minden bátorságát az éjszaka folyamán.
- Persze. Hívjak ide mindenkit?
- Azt hiszem, most egyelőre elég lesz te és apa.
- Rendben kicsim. Egyébként úgy látszik, lassan bevezethetjük a rendszeres családi kupaktanácsot. – szólt vissza az ajtóból.
Pár percen belül mindannyian a nappaliban voltak, a fiatalok pedig belekezdtek mondandójukba.
- Akkor kezdeném először én. Arra gondoltam, leköltözöm ide a városba. Nem szeretnék tovább Emily nyakán élni anyagi szempontból. Ehhez pedig állást kellett találnom, amiből pedig az következik, hogy egy közeli lakhely is kell.
- Ez remekül hangzik. mi mindig szívesen látunk. – örvendezett Sarah, miközben belekarolt, mellette ülő férjébe.
- Ennek nagyon örülök. Komolyan. De én úgy gondoltam, hogy albérletbe költözöm.
- De hát miért? Itt tényleg nem okozol semmi gondot.
- Az lehet és én is imádok itt lenni, de akkor megint ugyanott lennék, ahonnan elindultam. Szeretnék most már a függetlenségre törekedni.
- Értem. Viszont az tudd, hogy mi támogatunk, akármire legyen szükséged. – felelt ezúttal Ethan – Szóval akkor, már van is állásod?
- Igen, egy nagyobb cégnél sikerült rendszergazdaként elhelyezkednem. Nem fizetnek rosszul és ráadásul azt csinálhatom, amit szeretek.
- Na, ehhez gratulálok. – már kezdett a helyzet megoldódni, de Hanna mondandója még vissza volt.
- És akkor még itt a dolog másik fele. – kezdett bele a lány – Közösen eldöntöttük, vagyis először Aaron vetette fel, én pedig beleegyeztem. Szóval az a helyzet, jobban mondva még az áldásotokra vár a dolog… - egyre jobban belekavarodott a dolgokba.
- Bökd már ki Hannah!
- Jól van. Arra gondoltunk, hogy én is vele költöznék.
- Hogy mi? – Sarah hangja szinte sikított az értetlenségtől.
- Szó sem lehet róla. – szögezte le meggondolás nélkül Ethan.
- Apa, hallgass meg.
- Tényleg, ne hamarkodj el semmit drágám. – próbálta anyja is segíteni apja kitörését.
- Te akkor is fiatal vagy még ehhez. Hogy fogod eltartani mindkettőtöket? – kérdezte Aarontől.
- Meg tudjuk oldani. Azért is vártunk idáig. Mindent rendesen kiszámoltam, megterveztem. – Ethan nem a könnyű meggyőzhetőségéről volt híres, főleg amennyiben a lányáról volt szó. Minden apa a végletekig védelmezni próbája lányét, főleg, ha az az egyetlen. Ez alól ő sem volt kivétel, de a józan érvek úgy látszott meg tudták győzni. Némileg.
- Rendben. Van egy ajánlatom.
- És mi lenne az?
- Próbaidő.
- Ezt hogy érted? – érdeklődött Aaron.
- Kaptok egy három kerek hónapot. Ez lehet hosszú és rövid idő is. Attól függ, hogyan használjátok fel. Ha ez idő alatt rendben mennek a dolgok és el tudjátok tartani magatokat, akkor újra megtárgyalhatjuk a dolgot.
- Azért még ebbe is belecsempészel egy kis bizonytalanságot. – élcelődött Hanna.
- Most akkor pimaszkodsz, vagy azt akarod, hogy engedélyt adjak? – kérdezte apja ugyanolyan hangnemben, mint a lánya.
- Persze, hogy azt akarom. Kezdetnek ez is elég lesz.
- Akkor ezt egy időre lezárhatjuk. De Emilynek még el kell mondanotok.
- Persze, meg is lesz, csak túl sok különféle reakció lett volna ahhoz, hogy egyszerre megbirkózzunk vele.
- Azt hiszem, a szobájában van. Még most kéne beszélnetek vele.
- Megyünk is. - néztek egymásra.
Sarah és Ethan elindultak folytatni napi teendőiket. A két fiatal pedig egy ideig még gondolkozva ácsorgott a nappaliban, majd Aaron volt az, aki megtette az első lépést. Megfogta a kilincset Emily szobájának ajtaján, majd visszapillantott Hannara, hogy biztosan követi-e. A lány a padlót vizslatta, de felnézve az őt fürkésző szempárokba, ő is nekiiramodott. A zár kattant, az ajtó pedig szabad teret engedett a benyitásra, ezzel megszűntetve a visszalépés esélyeit.
- Sziasztok! Mi ez a nagy hivatalosság? – kérdezte Emily mosolyogva, az ágyán ülve.
- Beszélni szeretnénk veled. – kezdte Aaron.
- Ebben az esetben gyertek, üljetek le.
- Nem szeretném húzni és túlbonyolítani a dolgokat, úgyhogy a közepébe vágok. Elhatároztam, hogy ideköltözök a városba. Tudom, hogy ez a mostani helyzet csak átmeneti és nem szeretném egyik napról a másikra itt hagyni az itt felépített életemet. Már találtam állást és albérletet is. – Emily arcára kiült a döbbenet.
- De hát miért? Én értem, hogy itt akarsz maradni, de mi ez a hirtelen döntés?
- Nem csak ezért, hanem úgy érzem ideje önállóan is megállni a lábamon.
- Van ennek bármi köze ahhoz, hogy már tudod az igazságot.
- Nem, dehogy. – leült a nő mellé az ágyra és átkarolta a vállát – Te mindig is a nagymamám maradsz. Ezen már semmi nem változtat. Ráadásul így is itt leszünk a közelben. Minden nap fogunk találkozni.
- Hogy érted, hogy leszünk?
- Úgy, hogy Hanna is velem költözik.
- Apád már tudja? – kérdezte Emily egy sokat mondó fél mosollyal.
- Igen, épp az imént beszéltünk velük. – felelte a lány értve a célzásból – Kaptunk három hónap, úgymond próbaidőt.
- Nem hazudtolta meg magát.
- Hát nem, de azért ez is több mint, ami tőle várható. Szóval akkor neked is megfelel így? – érdeklődött Hanna.
- Persze. Addig, amíg boldogok vagytok a döntéstől, én is támogatlak titeket. De még egy dolog hátra van, azt ugye tudjátok?
- Mire gondolsz?
- Hát a lakás kiválasztása.
- Jajj, persze, azt nem felejtettük el, de addig még sem élhettük bele annyira magunkat, amíg nem kapunk biztosan „engedélyt” is hozzá.
- Nehogy az első ajánlatot elfogadjátok ám. Nézzetek meg több lakást, alaposan és csak utána, jó megfontolva döntsetek.
 - Emiatt már nem kell aggódnod. Nem hagyjuk magunkat becsapni.

Mit szólsz hozzá?

- Kérsz még valamit?
- Igen, azt, hogy pihenj egy kicsit és feküdj ide mellém. – Hanna megadóan elmosolyodott, majd odabújt az ágyon fekvő fiú mellé.
- Ez annyira rossz.
- Mire gondolsz?
- Arra, hogy miattam be vagyunk zárva a házba egy ilyen gyönyörű helyen.
- Ugyan, semmi gond. Te is megtetted ezt értem korábban.
Mr. Roberts is bűntudatával küszködött a baleset miatt, így, amiben csak tudott, segíteni próbált. Már-már az agyukra ment, de megegyeztek, hogy annyit elfogadnak, ha néha visz át egy kis házi kosztot. A hat hét gyorsan eltelt és már csak a gipszet levetetni kellett visszamenniük a kórházba.
- Na, nézzük csak… - mondta az orvos, miközben kezdte lefejteni a gipszet – úgy látom szépen meggyógyult. Ha nem lesz vele semmi probléma, nem is kell többet visszajönnötök. – mondta Hannara pillantva.
- Köszönöm. – fogott vele kezet Aaron és már el is hagyták az épületet.
- Nos, akkor mit csináljunk?
- Én igazán nem akarok ünneprontó lenni, de nem ártana hazaindulni. A jövő héten kezdődik a suli.
- Tényleg, ez teljesen ki is ment a fejemből. De most majd nem kell már minden nap bejárnod ugye?
- Nem, ez már csak a képzés. Egy héten csak 3 nap.
- Azt talán kibírom. – átölelte a lány vállát és elindultak a tanyára összecsomagolni, majd néhány órán belül már meg is érkeztek az ismerős kertvárosba, ahol már mindenki tárt karokkal fogadta őket.
- Hogy éreztétek magatokat? - rohant oda hozzájuk Sarah.
- Nagyon jól. Minden a legnagyobb rendben alakult.
Az iskola kezdetét vette, Hanna pedig szorgalmasan vetette bele magát a szakma kitanulásába. Ráadásul az emlékek felfedezésének hatására, ő és Julie újra elkezdtek a röplabdával foglalkozni.
- Milyen volt a nyarad? – kérdezte Hanna puhatolózva, kislányos kíváncsiságával.
- Ó, nagyon jól. Jake-kel, nagyon egy hullámhosszon pörgünk. De most már én is kíváncsi lennék valamire. A legjobb barátnőd vagyok, nem tudsz átverni. Te és Aaron most akkor…
- Jól van, azt hiszem ezt már korábban tisztáznunk kellett volna.
- Úgy tudtam! De mégis hogyan? Rokonok vagytok nem?
- Igazából nem. Rájöttünk, hogy vér szerint semmi közünk egymáshoz és… hát csak jöttek a dolgok egymás után.
- Áh, értem. Akkor ne haragudj, hogy ostobán viselkedtem.
- Spongyát rá. Nem tudhattad, viszont meg kell ígérned, hogy senkinek sem adod tovább.
- Persze, de miért?
- Az bonyolult. Az itthoniak tudják, de másnak nem igazán lenne jó, mert akkor hátha olyan fülbe jut, amibe nem kéne.
- Rendben. Megígérem, hogy nem mondom el senkinek. Azt hiszem ez a nyár mindkettőnk számára jövedelmező volt. – karolta át barátnője nyakát szorosan Julie. A csajos beszélgetést pedig csak Aaron zavarta meg.
- Oh, bocs, nem akarok zavarni. – azzal már fordult is vissza, de Julie megállította.
- Nem zavarsz. Már éppen végeztünk. Meg nekem egyébként is mennem kell. – kacsintott Hannara, aki csak egy fél mosollyal felelt, miután megértette a célzást, majd Julie el is tűnt az ajtó mögött.
- Elmondtam neki is. Nem szándékoztam, de szinte kész tények elé állított.
- Nem gond, ha megbízol benn, nyugodtan.
- Legalábbis remélem, hogy megbízhatunk benne. Most már te is tudod, milyen kiszámíthatatlan.
- Csak nem akarhat rosszat a legjobb barátnőjének. Egyébként gondolkoztam egy kicsit és szeretném megosztani veled is, amire jutottam.
- Kíváncsian hallgatom. – a lány törökülésben ült az ágyon és egyenesen a fiú felé vetette pillantásait.
- Szóval, ideje lenne két lábra állnom. Nem várhatom el Emilytől, hogy eltartson, főleg a körülmények tudatában.
- Nem hiszem, hogy ez miatt ne támogatna tovább.
- Persze, én sem, de ezt magamban átgondolva, nem tartom annyira helyesnek. Szóval azt hiszem nem ártana elkezdenem munka után kutatni. Viszont ez, hogy itt lakunk nálatok, elég ideiglenes. Erre nem építkezhetem. Lehet, hogy találok egy munkát és Emily vagy a szüleid egyszer csak úgy döntenek, hogy nem maradhatunk.
- Ezt persze kétlem, de igazad van valamilyen szinten.
- Visszamenni viszont nem szeretnék. Képtelen vagyok itt hagyni téged. Szerintem egy hétig sem bírnám ki. – Hanna ekkor döbbent rá a helyzetben rejlő valóságra és félve várta a fiú kijelentését – Arra gondoltam, ha más nem, keresnék itt valami albérletet. Azt hiszem, most már itt az idő, hogy önállóan is fenn tudjam tartani magam.
- Ez nagyszerű ötlet. – lelkendezett a lány, de miután látta, hogy Aaron még nem fejezte be, visszavett a lendületből – Ez még nem minden ugye?
- Nem. Mivel már hivatalosan is nagykorú lettél, esetleg… te is velem költözhetnél.
- Ezt most komolyan gondolod?
- Igen, de persze ez csak rajtad áll és persze gondolom a szüleiden.
- Ez jó ötlet és nagyon kecsegtetően is hangzik, de…
- Nem kell most rögtön válaszolnod. Még előtte úgyis kéne találnom valami munkát, ami biztos hátteret nyújt egy lakás fenntartásához.
- Rendben, még átgondolom.
Másnap Aaron neki is látott az álláskeresésnek, melynek néhány napon belül meg is lett az eredménye. Egy nagyobb vállalat keresett új rendszergazdát, amihez a fiú végzettsége és szakértelme pont megfelelő volt. A felkínálkozó lehetőséget rögtön kihasználva, alá is írta a szerződést, majd munkába is állhatott. Már csak két dolog hiányzott a terv kivitelezéséhez. Hanna beleegyezése és lakáskeresés. A kettő nem zárta ki egymást. A fiú már korábban eltervezte, hogy amennyibe a lány nem megy vele, ő akkor is gyökeret ver szerelme közelében.
- Minden olyan gyorsan megy. Nem is gondoltam volna. Szóval… én, részemről benne vagyok a dologban. – Aaron boldogságában rögtön felkapta ölébe Hannat, így vezette le örömét – De azt ugye tudod, hogy aput nem lesz ilyen könnyű meggyőzni. Talán először anyunál kéne puhatolózni és csak utána beleugrani a mélyvízbe.
- Rendben, de nem kell egyedül csinálnod. Én is segítek. Jajj… nem akarom nagyon beleélni magam a dologba, de akkor is annyira örülök. – ölelte meg ismét a lányt.
- Akkor azt hiszem jobb lesz, ha minél előbb beszélünk velük.
- Mondjuk holnap?
- Igen, az jó lesz. – felelte a lány, miközben nagyot nyelt, hogy az idegességtől a torkába telepedő gombócot legyűrje. A fiú észre is vette rajta a feszültséget, így csak nyugtatóan átölelte, majd lágy puszit nyomott a homlokára.

Mit szólsz hozzá?

Most egy kicsit a segítségemre volt a gép és sikerült feltennem még egy részt, de nem tudom, meddig lesz így és, hogy mikor sikerül megcsinálni, úgyhogy valószínűleg nem jönnek menetrend szerint a rszek, vagy ha mgis, akkor majd meglátjuk. Szóval csak az a lényeg, hogy ha nem jön az új rész, tudjátok, miért.

- Hogy mi történt? – kérdezte Hanna szinte hisztérikus hangon a felé rohanó Mr. Roberts-et.
- Bevitte a mentő a kórházba.
- De mégis miért? Az Isten szerelmére. Mindent harapófogóval kell kihúznom magából? – a lány hangja egyre kétségbeesettebb lett, összekötötte a köntösén lógó anyagdarabot és úgy loholt lefelé a terasz pár lépcsőfokán.
- Áthívtam, hogy hányja ki a szénát az istállóból, utána pedig felült az egyik lóra és… nem is tudom… minden olyan hirtelen történt. – mondta a férfi a levegővétellel és bűntudattal küszködve.
- Könyörgöm, mondja már!
- Ledobta a ló és nem mozdult. Rögtön hívtam hozzá a mentőt és bevitték.
- Uram Isten! Jól van, nem lesz semmi baj. – próbálta nyugtatni ezzel saját magát is – Melyik kórházba vitték?
- A városban csak egy kórház van. A busznak van is ott megállója.
- Köszönöm – azzal be is rohant a házba, hogy magára kapjon valamit és rohant elérni a legközelebbi, a város felé tartó járatot. Egész úton keringtek a gondolatok a fejében. Rögtön a legrosszabbakra gondolt és még a körülötte lézengő emberek és a jármű zaja is zavarta. Alig bírta kivárni, hogy nyíljon az ajtó, már ugrott is le a járműről és szaladt egyenesen az aulában lévő nővérpulthoz.
- Jó napot! – kezdte lihegve – Hoztak ide be egy sebesült fiatal férfit? A neve Aaron Reeves.
- Ön talán hozzátartozó? – akadékoskodott a kissé köpcös és cseppet sem szimpatikus szőke nő a pult másik feléről – Egyéb esetben nem adhatok felvilágosítást.
- Az unokatestvére vagyok.
- Sajnos közelebbi hozzátartozónak kell lennie. Üljön le, nyugodjon meg. Esetleg a fiú szülei? Nagyszülei? Bárki, aki igazolhatja?
- Nem fogok leülni, sem megnyugodni, amíg meg nem mondja, hol van. Nincs most arra idő, hogy bármelyikük idejöjjön. – Hanna hangja már szinte visszhangzott a folyosón, mikor megjelent egy sokkal szimpatikusabb fiatal orvos.
- Mi a baj hölgyeim? – nézett először Hannara, majd szúrósabb tekintettel a nővérre.
- A hölgy azt állítja, hogy az imént behozott lovasbalesetes fiú hozzátartozója.
- Szóval már behozták. Ezt lett volna olyan nehéz megmondani?
- Nyugalom. Majd én odakísérem Miss….
- Barnes. De egyébként Hanna.
- Rendben Hanna, az én nevem Brian Nolan. Én kezelem a rokonát.
- Akkor el is tudja mondani, hogy mi van vele? Kérem, ne húzza az idegeimet, már így is lassan kikészülök.
- Nem kell aggódni. Aaron stramm fiatalember. A sérülései sem komolyak. Hamar ellátjuk őket és néhány nap múlva már mehet is haza. Még egy ideig kénytelen lesz várakozni, de akármi van, tájékoztatom, csak üljön le itt.
- Köszönöm. – azzal az orvos egy röpke mosoly kíséretében eltűnt a műtő ajtaja mögött. Több mint két óra telte el, mire végre kijött onnan. Hanna felpattant és rögtön válaszokat váró pillantásokkal meredt felé. A férfi arca egyszerre volt biztató és kétségek közé sodró, így alig várta, hogy végre megszólaljon.
- Nos, a műtét jól ment. A lába eltört, de jobb esetben mindössze 6 hétig kell gipszet viselnie majd.
- És mi a de?
- A de, az, hogy a fejét a kelleténél nagyobb ütés érte így kómába esett. – látta, hogy a lány alatt szinte megnyílik a föld az ijedtségtől, így gyorsan folytatta is – Ez általában így szokott lenni az ilyen sérülések esetében, így valószínűleg legfeljebb pár napig tart. Ráadásul tapasztalatom szerint, sokat segít, ha van mellette valaki. Sok esetben a szeretet és a közelség ereje is sokat számít és van a kómának olyan fajtája, mikor a beteg hallja a körülötte történteket.
- Akkor itt maradhatok vele?
- Igen. Keresünk egy, egyágyas szobát, ahol ön is ott lehet vele.
- Nagyon szépen köszönöm doktor úr, de nem jelent gondot?
- Nálam nem, de gondolom, az iménti nővérkére gondol. – a lány helyeslően bólintott – Majd beszélek vele. – azzal egy újabb mosoly kíséretében elhagyta a folyosót, mikor is a műtő ajtaja kinyílott és kitolták onnan Aaront. A látvány egy kis időre sokkolta Hannat, hiszen a műtét után, még néhány cső, infúzió és lélegeztető hevert a testén. Lassan követte az ágyat és mikor az ápolók mind elhagyták a szobát, intettek neki, hogy bemehet. Ahogy belépett az ajtón, megcsapta a gyógyszerek és fertőtlenítők kábító szaga. Letette táskáját a sarokban helyezkedő fotelra, majd fiúhoz lépett és óvatosan a tenyerébe fogta annak jobb kezét. Könnyei elkezdtek lecsorogni az arcán, de szinte a fülében hallotta az orvos korábbi szavai. Tudta, hogy nem szabad gyengének lennie és, ha Aaron tényleg hallja őt, akkor inkább még több erőt kell neki adnia. Egész nap el sem mozdult az ágy mellől, csak a közelebb húzott fotelban ücsörgött, simogatta a sebesültet és halkan beszélt hozzá. Próbálta feleleveníteni szép emlékeiket. Este nyolc óra körül, még mielőtt a műszaknak vége lehetett volna, az orvos vetett egy utolsó pillantást a betegre.
- Gondoltam még… - azonnal félbeszakította mondandóját, mikor meglátta, hogy a lány is elszundított, összekuporodva az így kényelmetlen bútordarabon. Kilépett a kórteremből és néhány perc múlva egy vékony takaróval kezében jelent meg. Odalépett Hannahoz, alaposan betakargatta, majd miután megnézte a fiút is, eltűnt a szobából. Az ajtó csukódására Hanna felébredt és értetlenül nézte a rajta elterülő plédet. Megbizonyosodott róla, hogy Aaron rendben van-e, majd azonnal vissza is aludt. Mikor másnap felébredt, a fiú még mindig ugyanabban a helyzetben és öntudatlanul feküdt az ágyban.
- Jó reggelt. – emelte fel fejét, mikor meghallotta az orvos hangját az ajtó felől.
- Jó reggelt. Nem gondoltam, hogy ma is dolgozik.
- A héten minden nap nappalos vagyok. Nem fázott az éjszaka? – mutatott a fotelban heverő pokrócra.
- Szóval maga hozta?
- Igen. Még este bejöttem, hogy megnézzem a betegem és eléggé össze volt kuporodva, gondoltam, talán fázik is.
- Köszönöm. És egyébként hogy van Aaron? – mire megkérdezte, a férfi már vizsgálta is.
- Úgy néz ki, jól reagál a kezelésre. Ha továbbra is ilyen jól mennek a dolgok, ma vagy holnap már számíthatunk arra, hogy magához tér. – a lány szeme szinte azonnal felcsillant ezen, biztató szavak hallatán.
- Ezt jó hallani.
- Majd még a nap folyamán benézek. – mondta, miközben tollát a köpenye zsebébe helyezte és kilépett a helyiségből. A lány folytatta a gondoskodást és a beszédet Aaron felé, hiszen az orvos szavai megerősítették hatékonyságát. Délben pedig ismét nyílott az ajtó. Elvégezte a már megszokott vizsgálatokat, majd Hanna felé fordult.
- El sem mozdult innen tegnap óta? – a kérdezett nem válaszolt, csak lesütött fejjel meredt a padló felé – Most van egy kis ebédszünetem. Velem tartana? – Hanna szája beszédre nyílt, de hirtelen maga sem tudta eldönteni, mit is akar – Helyesbítek. Ez nem kérdés volt. Muszáj egy kicsit kimozdulnia. Addig nem lesz semmi gond.
- Rendben. – együtt lementek a kórház kantinjába és elfogyasztották az ebédet. Hannanak nem sok étel ment le a torkán, de a férfi unszolására, némi táplálékot azért jutatott, idegességtől elgyengült szervezetébe.
- Esetleg tegezhetnénk egymást, ha nem gond. – vetette fel a Brian.
- Persze, nem nagyon szeretek egyébként sem magázódni.
- Akkor, szervusz. – nyújtotta kezét, a vele szemben ülőnek.
- Szervusz. – mosolygott Hanna, miután megragadta azt.
- Na, látod, így mindjárt már. – válaszolt a mosolyra – Nem kell aggódnod, most már minden rendben lesz.
- Remélem is.
- Lehet, hogy talán nem így kéne, de remélem, nem veszed tolakodásnak, ha egy kicsit személyesebb dologról beszélek. Szóval, arra gondoltam, hogy nem lenne-e kedve eljönni vele meginni valamit, majd miután már Aaron meggyógyult. Persze, szigorúan csak civilként. – fogta meg közben fehér köpenyét.
- Ezt most, azt hiszem, vissza kell, hogy utasítsam. – nem mondta el az okát, de Brian így is bólintva beleegyezett a megsemmisülésbe. Együtt visszamentek a kórterembe, ahol meglepő látvány fogadta őket.
- Oh… - sóhajtott nagyot a lány, majd odarohant az ágy mellé – Végre, ébren vagy. Hogy érzed magad?
- Most már sokkal jobban. – mondta fáradt, reszelős hangon és lassan, erejétől megfosztottan nyúlt a lány keze után.
- Ennek örülök, de ne beszélj sokat. Most csak pihenj. – Brian is belépett az idilli pillanatba és nekilátott a vizsgálatnak. Elővette zsebéből a lámpát, mellyel a fiú pupilláit ellenőrizte, majd a többi szokásos dolgot is elvégezte és feljegyezte őket a kartonra.
- Ha nem lesz semmi komplikáció, holnap már haza is mehet.
- Köszönöm doktor úr.
- Ugyan, nincs mit. Ez a munkám. – azzal elhagyta a helyiséget, de még egy sanda mosolyt eresztett Hanna felé, aki nem figyelt rá, de a fiú annál inkább.
- Aggódnom kéne miatta? – kérdezte viccelődve.
- Az orvos miatt? Dehogy, csak meghívott egy kávéra.
- Kihasználta volna, hogy én itt fekszem kómában?
- Dehogyis. Mikor behoztak, úgy mutatkoztam be a nővérpultnál, mint az unokatestvéred, mert azt mondták rokonként adhatnak csak információt. Persze nem voltam elég közeli rokon, de szerencsére jött ő és kisegített.
- Értem. Egyébként köszönöm, hogy itt voltál velem.
- Te tudtad, hogy itt vagyok?
- Konkrétan persze nem, de valahogy éreztem.
Eljött a másnap és mivel semmiféle komplikáció nem adódott, Aaron haza is mehetett. Jobb megoldás híján pedig betegszállítóval hagyta el a kórházat.

Mit szólsz hozzá?

Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére |